„Szeretem a múltam.” Bevallom, erre a mondatra nem számítottam, mikor Tamás Ritával beszélgetni kezdtünk. Könyve, a Ne pánikolj, sportolj! olyan huszonöt év története, amit talán kevesen bírtunk volna el. Nyomasztó gondoké, halálközeli rettegésé, reménykeltően gyönyőrű pillanatoké, és nem utolsó sorban végtelennek tűnő küzdelmeké. Egy éjszaka alatt elmerülve végigolvasom. Egyszerre dráma. Egyszerre katarzis. Kézikönyv. Bárkinek, aki az utat keresi az összeomlástól a harmóniáig.
80-as évek, edzőterem. A stressz, ami versenyhelyzetekben nyomasztó teherként nehezedett a tehetséges élsportoló kislányra, később állandó útitársnak szegődött a fiatal lány mindennapjaiba.
Mintha csak tudósítana, olyan egyszerűen papírra vetve is érzem a gombócot a torkomban: frissdiplomásként kerül a Nemzeti Sporthoz, ahol azonnal elkezdődik a napilapos hajsza. A 40-50 éves férfiak között folyamatos a teljesítménykényszer, a kollegiális és a férfi-nő ellentétekről már nem is beszélve.
Nem telik el sok idő, és az első felnőttkori pánikroham máris infarktus szerű tünetekkel jelentkezik. Épp csak elkezdődött az élete, a pszichiátria folyosóján elveszetten váró nő máris kedélyjavítókkal, feszültségoldókkal, hiábavaló gyógyszeres kezelésekkel teli meddő 10 évnek néz elébe. Sokunknak ismerős lehet az a belső vívódás, ahogyan emlékszik huszonéves önmagára.
„Szeretnék másmilyen lenni. Könnyedebb és lazább. Olyan ember, aki becsüli magát. Akinek van hivatása, útja, hite. Akinek az életszeretete mellé egy jó adag biztonságérzet is párosul. Aki nem elemez folyton, hanem békében van önmagával és a világgal. Aki okosan be tudja osztani az idejét, és hatékonyan dolgozik a céljaiért.”
Küzdelmei közepette aztán a levegő is megáll egy gyönyörű pillanatra. A sportújságíróra rátalál a boldogság, méghozzá az ötvenszeres válogatott focista személyében. Ott, az interjúra várva, a sportklub folyosóján. Létezik egyszerre megilletődött és áradó rajongás? Tamás Rita vallomását olvasva nem kérdés: „….megdöbbenek, hogy mennyire ugyanúgy gondolkodik, mint én. Iszom a szavait. Bárhogy lesz is, most már nem úgy halok meg, hogy nem tudom, milyen az, amikor megpillantod a másik feledet.”
A kivételes találkozás átírja a fiatal nő életét, de a pánikrohamok, csakúgy, mint a kamaszkora óta tartó nőgyógyászati problémák továbbra is megkeserítik a mindennapjait. A gyógyszeres kezelések nem segítenek, a munkahelyen csak fokozódik a feszültség. Ráadásul a mindent megváltoztató szerelem ellenére kapcsolatukat is egyre gyakrabban árnyékolja be az érzés, hogy a fontos dolgokban párjára nem igazán számíthat. Tudta, hogy megoldást kell találnia.
Ennek az elképesztő beszámolónak minden sora magával ragad. Egyszerre drukkolok és reménykedem, hogy aztán együtt érezzem vele az elkeseredett küzdelem minden tehetetlenségét is.
„Eldöntöm, hogy elkezdek sportolni. Egyik este munka után nagy nehezen erőt veszek magamon. Ahogy leérek az utcára, megcsap a város forró, benzingőzös szaga. Közben elkezdek tüsszögni, na igen, ősz van, parlagfűszezon, de talán egy rövid futást azért kibírok. Egyre inkább dugul el az orrom…elviselhetetlenül viszket az egész arcom. (…) Lóhalálában futok jó másfél kilométert, és mire odaérek az orvoshoz, már egyáltalán nem kapok levegőt az orromon. Ahogy meglátnak, haladéktalanul behívnak, és azonnal beadják az injekciót. (…) Hosszú percekbe telik, amíg megnyugszom. Sírok. Unom az egészet. (…) Hányszor képes az ember újrakezdeni? Hányszor képes hitet fakasztani a lelkében?”
A kezdeti nehézségek ellenére a sport végül tényleg jó útnak bizonyult a megoldás felé. Ahogy Tamás Rita bepillantást enged a lelkében zajló titkokba, az is hamar kiderül, hogy az edzőtermekben már formálódik az a réges-régen elképzelt nő, aki megtalálja a helyét és feladatát az életben. A közeli éjjel-nappal nyitva tartó konditerem nem hagyott helyet a kifogásnak. Úgy gondolkodott, hogy a mozgás hasonló tünetekkel jár, mint egy pánikroham, és ha ezt folyamatosan modellezni tudja, akkor a rohamokkal szemben sem lesz annyira kiszolgáltatott. Férje hatalmas piros pólójában és sötétkék mackóalsójában a csinos fitnesszező lányok között lassan magára talál. Az ő szavaival élve, megérzi az ízét annak a fajta sikernek, amelynek a motorja saját maga.
Még épp időben, mielőtt újabb kihívásokkal kell szembenéznie. A legegyszerűbb őszinteséggel osztja meg élete leggyönyörűbb pillanatait, ahogy félelmei közepette és a lehetetlen határán anya lesz. Ez azonban csak még drámaibbá teszi sorsa következő fejezetét.
„Mielőtt mélyebben beleássuk magunkat a fészekrakás kérdésébe, templomban is összeházasodunk, és megtartjuk Lulu keresztelőjét. Ő már egy éves, mi pedig kapcsolatunk hatodik évfordulóját ünnepeljük. Nézem a férjemet. Aki hamarosan duplán is az lesz, hiszen a lányunk születése előtt egyszer már összeházasodtunk a polgármesteri hivatalban. Érte is bármikor feláldoznám az életemet.”
Három héttel az esküvő után aztán minden megváltozik. „A férjem hív. Azt mondja, nagy baj van, menjek le a ház elé, de ne szóljak az édesanyjának semmit. Mire leérek, már ott áll a kocsival. Beszállok, remegő hangon kérdezem, hogy mi a gond. (…) Hányszor, de hányszor megtapasztaltam már hasonlót. Tudom, hogy közeleg a rossz, de elfutni már nem lehet. (…) «A sportklub fel akar jelenteni a rendőrségen, mert elvettem pénzt a kasszából.» Amikor megkérdezem, hogy mennyit, már tudom, hogy az egész életünk összeomlott.”
Ettől kezdve kislányuk mellett három munkahelyen is dolgozik, hogy az adósságokat kifizessék. A pánik ismét felszínre tör, onnantól ez tölti ki az otthoni nyugalom helyét. „A férjem miatt olyan aggodalmaim voltak, hogy nagyon sokszor hajnali 4-5-ig ébren voltam, mert nem jött még haza. Hihetetlen 150-es, 160-as pulzussal vártam, és ideges voltam. Tudtam, hogy bajban van és tudtam, hogy bajt csinál. Semmi ciklikusság nem volt az életemben, csak tolni kellett a dolgokat, mindig valamit megoldani és plusz mindig „férfinek” kellett lennem” – összegzi a legkegyetlenebb időszakot.
A mérhetetlen csalódás ellenére ameddig csak lehetett, kitartott férje mellett. S hogy miért? A könyv visszafogott sorai mögé enged látni férjével való kapcsolatában, ahogy elgondolkodva válaszol: „nálunk a szerepek olyan módon deformálódtak, ami lehetővé tette, hogy én megmentsem őt mint embert, de elveszítettem őt mint férfit. Ott nekem választanom kellett. Azt gondoltam, arra nagyobb szükség van, hogy megmentsem, mint embert, mert aztán majd ő fog magának találni egy másik nőt, aki talán ugyanannyira tudja szeretni, mint én.”
Bele kellett törődnie, hogy a családi harmóniát már nem lehet helyreállítani. Miközben kislányukat egyedül nevelte tovább, a korai klimax tünetei kezdték gyötörni, folyamatosan begyulladó cisztái miatt hamarosan mindkét mellét el kellett távolitani. A legmélyebb ponton aztán jött egy öt napos pánikroham, majd az újabb kórházi kezelés.
És hogy ezt a múltat hogyan lehet szeretni? Nincs nagy titok szerinte: „egy-két másodperc önsajnálat után mindig az van bennem, hogy de hát megcsináltad, megoldottad, túljutottál rajta. Annyi merítenivaló van belőle, hogy én inkább szeretem a problémák feletti győzelmemet, minthogy sajnáljam magam azért, mert ezeken át kellett mennem.”
Történetét kollégái unszolására kezdte írni, akik nem csak a legnehezebb pillanatokban látták, hanem annak is részesei voltak, ahogyan a tragédiák után új dolgokba vágott bele, elképesztő bátorítást adva, hogy a bajból ki lehet jönni.
Sportos, csinos, színes pulcsijában végtelenül energikus és fiatal. Vele beszélgetve pontosan az jár a fejemben, amit ő is megfogalmaz magáról. „Azt gondolom, hogy se egy megkeseredett, se egy szomorú, se csalódott, se egy búvalbélelt ember nem lettem, csak már nagyjából tudom, kit és mit engedek be az életembe. A sport mellett elkezdtem odafigyelni arra, mik azok a hibák, amikbe újra és újra belelépek, mi az a tevékenység, ami jó hatással van rám és mi az, ami nem. Az volt a célom, hogy egy szerethető életet fölépítsek és kialakítsak magamnak. Ott már nincs helye a pániknak se.”
Miközben túljutott élete legnagyobb küzdelmein, negyven felett négy új szakmát szerzett, edzőként ma már más pánikbetegeknek is segít, írásai pedig ötvenezernél is több ember számára jelentenek napi motivációt közösségi oldalain. Könyvét végigolvasva nem kétséges, hogy valami nagyon fontosat értett meg, ami nekünk is megadhatja a kulcsot az önmagunkkal és a krízisekkel vívott küzdelmeinkben: akaraterő nincsen, csak motiváltság van. Azaz senkiben sincs születésétől kódolva, sokkal inkább azon múlik, van-e valami olyan nyomógomb, amit az embernél be lehet nyomni? Egy cél. Ha megvan, az mozgósítani fogja az energiáit. Ahogyan az önszeretet sem alanyi jogon jár, viszont már a legkisebb eredmények utáni is magától jön, mint saját tapasztalatával zárja a beszélgetést: „Ha összehasonlítom magam a fiatalkori önmagammal, aki nem találta a helyét, azt látom, akkor kezdtem el tisztelni magam, mikor ezeken a kríziseken túljutottam. Én se a félmaratont szeretem magamban, hanem azt a Ritát, aki 110-es nyugalmi pulzussal fölszállt a futópadra, és öt percet vánszorgott, és majdnem leájult, és ott volt, és megcsinálta. Ezért van az, hogy minden félmaraton előtt is sírok, meg a végén is sírok, mert én nem felejtem el azt a Ritát, aki ezt elkezdte.”