Különleges technikával készült üveggyöngy ékszerek, egyedi táskák, ökotudatos textil termékek. Tipikus hangulatos kis ajándékbolt Újlipótváros kulturális forgatagában. A világos, barátságos üzletbe lépve azonban nem egy fiatal, környezettudatos iparművész fogad. A kézműves csodák alkotója a jövőre 50 éves, rokkant nyugdíjas Kati, aki betegsége után munka nélkül, a koronavírus-járvány miatt pedig 12 éves kislányával és 16 éves fiával egyedül maradt. A bolt megnyitásával kislánykori álma vált valóra, amit a veszteségek sem tudtak meghiúsítani.
Először a gyönyörű gömb fülbevalók fognak meg. Nem, nem tudnék választani, a hátizsákok is szépek. A termosz-táskák, a kenyeres zsák, de még az ovis felszerelések is egytől egyig trendik, bájosak és tökéletesen kidolgozottak. Mintha minden szerelemből készült volna. Aztán egészen más történet kezdődik, ahogy Lakatosné Katalin felidézi a pár évvel korábbi eseményeket. „Ez is úgy jött, hogy amikor beteg lettem, az orvos mondta, tereljem el a gondolataimat, valamivel kössem le magam. Csináljak valami olyat, ami érdekel. Elkezdtem ezt a gyöngyfűzést. Csak egy pár videót néztem meg, és elsőre olyan dolgokat készítettem, hogy csodálatos. Néha a gyerekek sulijába menet is felvettem egy-egy fülbevalót.”
Két anyuka – egy ötlet
Egy anyuka az iskolából azonnal lázba jött Kati tehetségétől, amint kiderült, hogy az ékszereit maga készítette. Bíró Hajni ugyanis tudta, hogy amit Kati csinál, az gyakorlott gyöngyfűzőknek sem mindig megy. A közös ötlet azonnal megszületett.
„Eljártunk a vásárokba, veszegették az emberek, először csak a gyöngy gömböket. Nekem is sikerélmény volt, milyen szépeket tudok csinálni” – emlékszik vissza az első eredményekre, meg persze arra, hogy a varrás is gyerekkora óta nagy szerelem volt számára. „Kaptam egy varrógépet valakitől, elkezdtem varrni táskákat, akkor már több dolgot vittünk a vásárba és meglepő módon néha jobban mentek, mint az ékszerek. Akkor gondoltam, hogy milyen jó lenne egy ilyen kis üzlet, meg egy ruhajavító, legalább így lenne egy kis jövedelmem.”
Nehézségek, csodák, barátok
A család bevétele akkorra szinte elfogyott. Katinál 2007-ben találtak először rosszindulatú daganatot.„Akkor volt pici a fiam, másfél éves. Megműtöttek, kaptam sugarat, egy évig kaptam majdnem kemót. Ilyen voltam, mint most, 78-80 kiló, 48 kilóra fogytam le pár hónap alatt. A kezelésekre is mentővel vittek. A két nagyobb lányom, azok segítettek a pici gyerekkel egy éven keresztül, ugye nem is tudtam vele foglalkozni, de csodák csodájára itt vagyok.”
2015-ben újabb sugárkezelésre volt szükség, 2017-ben egy másik daganat a koponyájában egy hónap alatt annyit nőtt, hogy már nem tudott terjeszkedni, elfolyósodott a belseje. „Itt a jobb oldalamon – mutatja –, az arcom, a karom, a nyelvem, minden lebénult, mintha stroke-ot kaptam volna.”
Fél év betegállomány után akkori állásába már nem tudták visszavenni. Pedig Kati, amíg bírta, mindig sokat dolgozott. „Engem nagyon sokan ismernek itt, mert azelőtt lakásokat takarítottam, volt, hogy napi két-három helyre is mentem, száz négyzetméteres lakásokba. Meg is bíztak bennem, kulcsom volt mindenhova, van, akinél már tizenkét éve takarítok ugyanazon a helyen. Amellett minden évben szoktak rendelni tőlem sütit itt az újlipótiak. Még a Nagy Ervin is az én bejglimet ette tavaly karácsonykor” – mondja már nevetve.
A kezelések alatt a sok régi ismerős végig bátorította, és persze sokan mondták, szinte hihetetlen, hogy Kati még ezt is túlélte. A tizenkét gyermekes roma család legidősebb lányának életerejére azonban csak ezután lett igazán szükség, bár álma 2019 vége felé kezdett valóra válni.
„Egyszer valamiért bementem a vagyonkezelőbe, és mikor Ildikó, az ügyintéző látta, hogy miket csinálok, kérdezte, miért nem pályázok egy ilyen üzlethelyiségre? Megpróbáltam. Végül, nem kellett licitálni sem, mert akik kevesebb bérleti díjat ajánlottak, nem tették le a kauciót, csak én egyedül. A vejem, meg a lányomék, meg a Hajni barátnőm segített, még mai napig is tartozok neki, ebből tudtuk kifizetni. Így nyertem meg 2019 decemberében ezt a helyet. Utána kaptam négy hónap felújítási időt” – folytatja, miközben nézzük a régi képeket.
Mi tagadás, volt mit csinálni a régi pincehelyiségen. Lánya iskolájából a tehetősebb szülők megszervezték a segítséget is.
„Barátok ezt is adtak, azt is, a szomszédom, aki velem szemben lakik, ő is sokat segített, minimális összegért kivakolt, kifestett. Ezeket a bútorokat kapogattam mindenhonnan” – meséli a hívogatóan barátságosra sikerült lipótvárosi bolt születését. Végül a név is meglett. INSPE. Azt jelenti, reménybeli. A felújítás elkészült, és akkor jött a járvány.
„Most feladjam az álmomat?”
2020 augusztusáig egyáltalán nem tudtak kinyitni, és persze így az indulás sem volt egyszerű. Nem jött senki. Látom, hogy nem szívesen idézi fel a legküzdelmesebb időszakot: „hónapokig, nem hogy kerestem volna, mínuszban voltam, itt sírtam. Ugye, amíg otthol voltam, varrtam, hogy tudjak valamit árulni majd a boltban. Már a férjem is elkezdett veszekedni velem, hogy most miért csinálom, minek ez a bolt, meg mit akarsz elérni vele? Mondtam, hogy majd figyeld meg, idővel az emberek rá fognak jönni, hogy ez kell, ez a környezettudatosság, hogy ne szemeteljünk. Én tényleg reménykedtem”.
A várakozások kezdtek beigazolódni, a Facebook oldalt egyre többen követték, elkezdtek jönni a vásárlók. Az év vége egész jól alakult a kis üzletben. Csakhogy jött a járvány újabb szakasza, majd az a pillanat, ahol már tényleg nem sokan bírták volna tovább. „Januártól be volt zárva az én üzletem is három hónapig. Március közepéig még hallgathattam otthon, hogy adjam vissza az önkormányzatnak, olyan lehetőség is van, hogy át lehet adni valakinek a bérleti jogot, és a felújítási pénzt kérhetem érte. Hát mondom, most feladjam az álmomat, amiért ennyit szenvedtem? Inkább többet vállaltam, igaz, hogy fáradt voltam, de elmentem, takarítottam – folytatja Kati. „Ott volt a két gyerek, nem mondhattam, hogy befizetem a lakbért és most nem esztek egy hétig. A férjem meg szívbeteg volt. Addig már volt két infarktusa, aztán még covidos is lett és ez a kettő… március 31-én otthon halt meg a szemünk láttára. Előtte két héttel az anyukám. Az nagyon nehéz volt nekünk, még mai napig is, főleg a gyerekeknek.” Ahogy Kati tovább beszél a családjáról, kezdem érteni, honnan volt ereje mindehhez.
Éjjel a pékségben, nappal az iskolában
„Én vagyok a legidősebb, egy apától, egy anyától vagyunk tizenketten testvérek, félig roma család. De ha félig vagy, akkor is azt mondják, hogy az vagy, nem mindegy?” – kérdez vissza egyszerűen fáradt arccal, de a rossz tapasztalatok helyett inkább a gyerekkoráról mesél tovább.
Tizenegy testvére közül van, aki pincér lett, eladó, festő vagy kőműves, van, aki le is érettségizett. Szülei megtették, amit csak tudtak, neki azonban munka mellett kellett tanulni. Sokszor éjszaka még a pékségben volt, nappal már az iskolában. Pék-cukrász lett, de mindig az járt a fejében, hogy egyszer lesz egy pici helye, ahová az emberek majd bejárnak, ő pedig varr nekik mindenféle szép dolgokat. „Persze akkor még nem kézműves dolgokra, meg környezettudatosságra gondoltam” – teszi hozzá mosolyogva. Én pedig egyre jobban csodálom az elszántságát. A vidéki kislány ugyanis nem várta tétlenül, hogy álma valóra váljon.
„Mikor nagyobb lettem, tizennégy-tizenöt éves, dolgoztam, és ugye le kellett adni a szüleinknek a pénzt. Mindig mondták, hogy valamennyit elvehetek, vegyek magamnak belőle valamit. Én meg nem vettem magamnak semmit, hanem összegyűjtöttem, és egy szerelőtől vettem magamnak egy varrógépet. Olyan jó kis gép volt, ilyen régi, asztalos, és akkor mindenféle cuccokat elkezdtem varrni, magamtól”. Aztán egyre vidámabb arccal meséli tovább: „régen volt ez a polár anyag, tudod. Volt, hogy valaki vett ilyen jó kis sapkát a gyerekének, én meg kértem, hadd nézzem már meg, hogy van megvarrva, és csináltam magamnak róla sablont. Egész jól sikerült. Vettem polár anyagot, varrtam sapkákat, sálakat. Száz méterre volt tőlünk a piac, kivittem oda, és mindig elvitték az összeset.”
INSPE – a reménybolt
Nos, ma már saját boltjában, de Kati azóta is fáradhatatlan. Talán azért, mert mint mondja, neki az a boldogság, ha az utcán látja, hogy az ő dolgait hordja valaki. „Meg soha nem szerettem azt, hogy engem valaki eltartson, nekem most valaki csak úgy adjon pénzt – árulja el. Azért adjon, amiért én dolgoztam. Szerintem ez így sokkal jobb érzés nem?”
Nézem a kézműves csodákat, próbálom kérdezni, de követni is nehéz, mi minden kell, hogy elkészüljenek. Egy fülbevalóra kell két óra, egy táska fél nap, vagy még annál is több. Nem megy máshogy, Kati sokszor az otthoni házimunka elvégzése után is tovább dolgozik.
Mindent egyedül készít, és egyedül szolgálja ki a boltjába betérőket is. Még mindig van nap, amikor örülne csak néhány vásárlónak is, de volt már, hogy egy-egy Facebook hirdetés után naponta két-háromszázan írtak neki. Ezt a rohamot már ő sem győzte. Nagyon sokszor említi viszont a lányokat, Bíró Hajnit és Hunyadi Nórát, akik ugyan a varrásban nem tudnak segíteni, de minden másban a kezdetektől fogva a támaszai. Végtelen elismeréssel és hálával teszi hozzá: „mind a ketten dolgoznak, a szabadidejükben segítenek nekem. A bolt nevét is ők találták ki. Gondolták, ez illik ide legjobban.”